Amikor beköszöntött a győztes hónap, azt hittük végre itt a nyár, szabad a határ, irány a SZABADSÁG! Covidot végre elfelejtjük, maszkot eldobhatjuk és HURRÁ, NYARALUNK!
A kezdeti betiltjuk az egyszer használatos műanyagot, sok embert lázba hozott. Adtuk egymásnak a tanácsot, hogy vigyél magaddal szatyrot a bevásárláshoz, legyen nálad hálós zsák a pékárúnak, zöldségnek, kulacs – szigorúan víznek. Az alufólia helyett használjunk újramosható szalvétát, amiket leeső anyagból otthon varrjunk meg. Ez így mind irtó jól hangzott, akartuk is, hogy segítsünk a bolygónkon, de az átállás máról – holnapra azért, valljuk be itt is elakad. Amikor otthon már halomban áll a zsákos szatyor, de elfelejtem betenni a táskámba. A héten a hatodik kulacsot hagyom el, és mondjuk ki, a rohadt drága üdítőital ízét elrontja a papírból készült szívószál a 3. korty után.
Igen, a július valahogy így kezdődött, majd jött két hét sivatagi 38-40 fokos hőség, ami sokak szerint nem a magyar embernek való műfaj. Az emberek ájuldoztak, víz sehol. A tóból is elfogyott a levegő, a halak el is pusztultak, a másik kiszáradásával pedig a madarak élőhelye tűnt el egyik napról a másikra.
A gyerekek persze élvezik a nyarat, végre kiszabadulhatnak a Covid szobafogságból, Anyu sem olyan ideges.
Közben Pest bedugul, a városlakó pedig menekül. Ha lehet jó messzire, aki teheti még annál is messzebbre.
Kit tuja, talán ott nincs meleg. De igen. Van. Csak el akarja felejteni kis időre a taposó malmot, kicsit kipihenni a bezártságot, a felgyülemlett őrületet, hogy pár nap múlva hazaérve moshassa a két heti szennyest, de megéri, mert ezt nem veszi el tőlünk senki.
A termőföldön vízért imádkoznak, és tessék.
Meghallgattatnak. Eső. De még mekkora?! És hogyan? Zörög, dörög, csapkod, villámlik, árad. Féltünk. Most utáljuk az esőt.
A jég elveri a termést, már, ami a tavaszi fagyok után megmaradt. Őrület. A zöldség, gyümölcs ár az egekben.
Várjuk a szomszédos országokból ideérkező áradást, az összes hordalékával együtt. És még csak 20-a van. Klímaváltozás…
